A Bermuda-lekvárszög

Ez a reggel is úgy indult, mint az összes többi. Zsizsi, Mézbocs és Aranymazsi az álmosságtól még kótyagosan figyelték, ahogyan az Otthoniak szokás szerint ki-be járkáltak a spájzba, valamilyen reggelihez való hozzávaló után kutatva.

- Biztosan pirítóst esznek, valamilyen zöldséggel! – tippelte Aranymazsi a szokásos reggeli játékuk részeként.

- Akkor miért vitték ki a mustárt? – vakarta a fejét Mézbocs. – Nem, nem, itt valami más készül! Meg is van! Mustáros szendvics! Én nyertem!

- Szendvics készülhet pirítósból is. – jegyezte meg Aranymazsi. – Nem ér, hogy mindig te nyersz!

- Figyeljetek! Figyeljetek! – kiáltotta Zsizsi. – Odanézzetek, most hova nyúl! De hát az a lekváros polc!

- Aztaaa! Onnan soha nem vesznek le semmit. – csodálkozott Aranymazsi.

- Nem csodálom, ősrégi lekvárok vannak rajta. – állapította meg Mézbocs.

- Ez olyan izgalmas! Nézzük meg, melyiket vitték el! – kérlelte a többieket Zsizsi.

- Rendben van, úgyis kell egy kis testmozgás reggel. – válaszolta Mézbocs, és ezzel Aranymazsi is csak egyetérteni tudott.

A három jóbarát nem sokkal később felért a lekváros polcra. Már éppen azon voltak, hogy besétáljanak az üvegek közé, amikor valaki rájuk szólt.

- Én nem tenném! – dünnyögte egy láthatóan a holmiját pakoló kaszáspók.

- Tessék? Mondtál valamit? – kérdezte csodálkozva Zsizsi.

- Veszélyes hely ez itt errefelé. Nekem éppen most húzták ki a szilvalekváros üveget a hálóm és a talpaim alól. – morogta dühösen a pók. – De van rosszabb is! A Bermuda-lekvárszög. Aki oda besétált, soha nem jött ki többé. – mutatott az üvegek felé.

- A szilvalekvár volt? Jaj, de izgalmas! Akkor biztosan bukta készül! – mosolygott Aranymazsi.

- Vagy gombóc! Én nyertem! – vágta rá Mézbocs.

- Várj! Várj! Mi az, hogy senki sem jött ki onnan? – próbálta újra szóra bírni a kaszáspókot Zsizsi, de az gyorsan összeszedte a sátorfáját és szélsebesen eliszkolt.

- Ugye nem akarsz bemenni oda, Zsizsi? – kérdezte Aranymazsi.

- Miért is ne! Ha senki nem jött ki onnan, akkor mindenki ott van bent. Egyszer lehetnénk mi is ott, ahol mindenki! – mondta Zsizsi, majd megindult az üvegek felé, a többiek pedig vállat vontak, és követték.

A lekváros üvegek között elhaladva több dolog is feltűnt a társaságnak. Először is, egyáltalán nem gondolták, hogy ilyen mély a polc. Már percek óta sétáltak befelé, de még mindig nem értek el a falig. Másodszor, az üvegeken olvasható felirat szerint a legrégebbi lekvárok már vagy 30 éve ott voltak. Itt aztán tényleg furcsán telik az idő. Harmadszor...

- Mi ez a mormogás? – kérdezte hirtelen Mézbocs, kiszúrva a harmadik furcsaságot.

- Valamiféle kántálásnak hangzik. – mondta Zsizsi.

Ahogy egyre közelebb értek a hang forrásához, egyre szélesebb lett a hely az üvegek között. Mígnem végül egy egészen nagy térre érkeztek meg, ahol hatalmas jövés-menés fogadta őket.

- Ez nem tűnik túl ijesztőnek. – nézett körbe Aranymazsi. – De annál hangosabb. – mondta, majd befogta a fülét.

- Érzitek ezt az édes illatot? – kérdezte a társaitól Zsizsi.

- Bocsi, nem hallottalak. – válaszolt a kis mazsola. – Egyébként érzitek ezt a jó illatot?

- Szerintem lekvár fő. – brummogta Mézbocs. – Kiszagolom az ilyesmit.

És valóban, a tér közepén, egy nagy fazékban, hangyasszonyok lekvárt kavargattak aprócska fakanalaaikkal. Zsizsi, Aranymazsi és Mézbocs mind közelebb mentek a fazékhoz, és közben elvegyültek az azt körülvevő tömegben. Hangyák, bogarak és fülbemászók között különböző réges régen nem látott házlakók táncoltak a hangyasszonyok énekére. Ott ropta a táncot a kotyogós kávéfőző, a szifonpatron, a hátrahúzós kisautó és egy moncsicsi is.

- Lekvárt főznek! Megmondtam! – dörmögte Mézbocs, amikor a tömegben újra megtalálta a barátait. – Varázslekvárt.

- Honnan tudod? Nekem nem árult el senki semmit. – kérdezte Zsizsi.

- Tudni kell, kitől érdemes kérdezni. Elkotyogta a kávéfőző. – biccentett a kör közepe felé a medve.

- És mit lehet vele varázsolni? – tudakolta Aranymazsi.

- Azt mondják, ha megkóstolod, visszarepít a múltba. – jött a válasz.

- Időutazó lekvár? Azta! Talán engem is visszavihet a múltba, mikor még Tündérmazsolahercegnő voltam.

- Szerintetek kaphatunk belőle? – kérdezte Zsizsi.

- Csak ha örökre itt maradunk, és sosem beszélünk erről a helyről senkinek. – világosította fel Mézbocs a többieket.

Zsizsi már éppen azan kezdett agyalni, hogy hogyan kóstolhatnák meg mégis a lekvárt, amikor a moncsicsi átkarolta a vállát és megszólította.

- Nahát, nahát, új barátok! Üdvözöllek titeket Lekvárosban! A nevem Moncsi. Ti is szeretitek a nosztalgiát? Ezért vagytok itt? – kérdezte Zsizsitől a moncsicsi.

- Szóval erre kell nektek a varázslekvár? Nosztalgiázni? – felelt a kérdésre kérdéssel Zsizsi.

- Nincs is szebb a '80-as, '90-es éveknél. Jó benne megmártózni néha újra. – felelte Moncsi.

- Olyan régre vissza tudtok menni? – érdeklődött Aranymazsi lelkesen.

- Egyelőre csak öt perccel korábbra. Talán hat. De folyamatosan fejlesztjük a keveréket.

- Mióta? – kiváncsiskodott Mézbocs.

- 4 éve a kóstolás után még csak 5 másodpercet tudtunk visszaugrani. Szóval igazán jól haladunk. – büszkélkedett a moncsicsi. – Meg akarjátok kóstolni? Ne feledjétek, ha megteszitek, nem mehettek el innen. Sőt igazából, már így is túl sokat tudtok, maradjatok szépen itt velünk. És kóstoljátok meg ezt a csodás lekvárt. Utána már úgysem akartok majd elmenni.

- Öhm, egy pillanat, megbeszéljük egymás között, hogy ki szeretné előbb megkóstolni. – vágta rá Zsizsi, majd maga köré hívta a többieket.

- Most meg mi lesz? Én nem akarok itt maradni. Ez a hely már így is maga a nosztalgia, mindenféle régi kacattal, nézzetek csak körbe. Én jobban szeretem a modern polcunkat. – nyávogott Aranymazsi.

- Én nem eszem lekvárt. Majdnem olyan rossz, mint a mézpuncs. És azt sem szeretem. – dörmögte Mézbocs.

- Ne aggódjatok! Majd én megkóstolom a lekvárt. Aztán visszajövök értetek a múltba, és elkezdünk futni a kijárat felé. Csak próbáljátok nem elfelejteni a múltban sem a jövendőbeli tervet. – magyarázta Zsizsi.

- Ezt nem értem. – értetlenkedett Aranymazsi.

- Semmi gond. Nehéz megérteni a múltban a jövő múltjára érvényes terveket. De azt hiszem, sikerülni fog!

Azzal Zsizsi odalépett Moncsihoz és tudatta vele, hogy ő kóstolja meg először a lekvárt.

- Söpörc, hozz egy csuporral a stelázsiról! – utasította a moncsicsi a kopott tollseprűt, aki a közelben sertepertélt.

- A milázsiról? – kérdezte Zsizsi.

- A stelázsiról. Ott van a sparhelt és a kredenc között. – mutatott a fal irányába a moncsisi. – Te biztosan polcként ismered. Mi igyekszünk itt választékosan beszélni, nem úgy, mint a mai spájzlakók, akik mindenféle rövidítésekkel dobálóznak, amiket senki sem ért. – méltatlankodott Moncsi.

- A polcot szerintem mindenki érti. – motyogta Zsizsi, de inkább csak magának.

Kezdett ugyanis kicsit tartani a moncsicstől, ettől az egész lekvárkóstolástól, meg hogy sosem mehet többet vissza az elfeledett polcra.

- Gyere közelebb barátom! – rántotta ki a baljós gondolataiból Moncsi Zsizsit, és rögtön a kezébe is nyomta az időutazás hozzávalóit. – Itt is van az üveg lekvár és egy kanál. A titok, hogy jól meg kell rágni! Utána varázslatos élményben lesz részed. Hajdanholnap találkozunk! Majd meséld el, hogy milyen volt!

Zsizsi mély levegőt vett, letekerte a lekváros üveg tetejét és jókorát merített a kanállal az illatos dzsemből. Ezután a kanalat lassan a szájába vette, behunyta a szemét, és aprólékosan elnyammogta az édes eledelt. Amikor végzett, és kinyitotta a szemét, a kanál és az üveg eltűntek a kezéből, és az öt perccel azelőtti tömegben találta magát a lekvárosbödön mellett. Gyorsan körbenézett, hogy lássa, merre találja Aranymazsit és Mézbocsot, amikor észrevette, hogy ők ketten már éppen felé sietnek és azt kiabálják, hogy "Indulááááás!". Így aztán Zsizsi és barátai Lekváros kijárata felé vették az irányt és sebesen kicsoszogtak, kigurultak és kifutottak a '80-as és '90-es évekből itt maradt lekvárosüvegek között a lekváros polc legszélére, ahol nem olyan régen még a házát vesztett kaszáspókkal beszélgettek.

- Honnan tudtátok, hogy menekülnünk kell? – lihegte Zsizsi, mikor végre megálltak.

- Ebben a múltban már mindhárman megkóstoltuk a lekvárt. Az első terv nem működött. Úgyhogy újra kellett terveznünk párszor. – mondta Mézbocs. – Legalábbis azt hiszem. Kicsit megkavarodtam az idősíkokkal.

- Igazából a visszahúzós autó segített a megoldásban. – magyarázta Aranymazsi. – Azt mondta, mindig vissza kell lépnünk párat, hogy előrébb jussunk. Úgyhogy megpróbáltunk hátrafelé lépkedni, de az nem segített. Aztán elárulta, hogy az időutazásra gondol. Ezért végül rávettük magunkat, hogy mi is visszautazzunk az időben.

- Az a lekvár rosszabb, mint a mézpuncs. – jegyezte meg Mézbocs fintorogva.

- Nekem ízlett. Hoztam is belőre későbbre. Vagyis korábbra. – lelkendezett Aranymazsi.

- De hát csak 5 percnyire tudsz visszautazni a múltba vele. Az nem sok mindenre lesz jó. – értetlenkedett Zsizsi.

- Arra pont elég lesz, hogy egyszer végre én nyerjem a reggelitipp versenyt. – mondta elégedetten Aranymazsi, majd a kicsike üveget szorongatva elindult az elfeledett polc irányába, a többiek pedig mosolyogva követték.