Hanka Banka és az Álmodozók - negyedik fejezet

IV. Hanka Banka és a Párnahegyek

A tengeri kalandot követően Hanka Banka és Cicmerszon visszatértek Holdvölgybe, azt remélve, hogy a többi Álmodozónak sikerült kiderítenie valamit az Álmodozók Könyvének rejtélyét illetően. Jó hírek helyett azonban további balszerencséről számoltak be nekik a társaik.

- Villám Antinak és Lincsinek már vagy két hete nyoma veszett. Félix és Zsebke pedig egy hete indultak utánuk a Párnahegyekbe, de azóta ők sem tértek vissza. – sopánkodott éppen Hajnal Hédi, amikor Cicmerszonék megérkeztek.

- De hát mit keresnek a Párnahegyekben? A déli lankán csodás síelni, de nem esett hó mostanában. – jegyezte meg csodálkozva Hanka Banka.

- Ti nem hallottatok még a hegy északi lankájáról? Régi mondák szerint varázslatos lények lakják. Egyesek szerint Álomfölde bölcsei. Viszont mostanáig senki sem merte betenni oda a lábát. – magyarázta Hédi, majd egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Aki közel merészkedett, hátborzongató hangokat hallott, és mind visszafordult. Most viszont a Könyv titkát kutatva Villám Antiék összeszedték minden bátorságukat, és nekivágtak az útnak.

Cicmerszon kikerekedett szemekkel hallgatta a történetet, és közben megkönnyebbülve gondolt arra, hogy Hankával milyen olcsón megúszták a tengeren történteket. De, amikor a kislányra nézett, már tudta mi fog következni.

- Utánuk szeretnél menni, igaz, Hanka? – kérdezte Cicmerszon.

- Persze! És remélem, hogy ezúttal is velem tartasz, kedves barátom! – válaszolta Hanka lelkesen. – Egészen biztosan megtaláljuk Antiékat. Ráadásul, ha igaz, amit a legendákról mondott Hédi, talán a bölcsek tudnak valamit mondani nekünk az Álmodozók Könyvéről is.

- És a hangok? – borzongott bele már a kérdésbe is Cicmerszon.

- Majd befogjuk a fülünket! – nevetett fel Hanka.

Így hát Hanka Banka és Cicmerszon újra útrakeltek, ezúttal a Párnahegyekbe. A Holdvölgyben összegyűlt Álmodozók sok szerencsét kívántak nekik, majd izgatottan figyelték, ahogy társaik egyre közelebb érnek a Párnahegyek lábához, és végül kicsi pontokként eltűnnek a messzeségben.

- Honnan tudjuk majd, hogy merre kell menni? – kérdezte barátját a macska a déli lankához érve.

- Nos, először is át kell mennünk az északi lankára. Ahogy látom, eléggé hosszú az odafelé vezető ösvény, de pár óra alatt biztosan átérünk. – elmélkedett Hanka Banka a sziklák között kanyargó utacskára nézve. – Utána pedig, bármilyen ijesztően is hangzik, azt hiszem, követnünk kell a hangokat. – magyarázta tovább, és közben mintha egy kicsit rajta is átfutott volna a reszketés.

- Kicsit mindig megnyugszom, ha úgy érzem, hogy te is félsz egy picit. Együtt még félni is jobb. – mosolyodott el Cicmerszon.

Azzal a két barát nekivágott az ösvénynek. Az itt-ott az útra zúdult sziklák miatt a tervezettnél lassabban sikerült haladniuk, ráadásul egyszer csak a hó is elkezdett hullani, méghozzá hatalmas, tollpihékre emlékeztető pelyhekben, amiktől alig lehetett látni az előttük álló útszakaszt. Mivel nem voltak benne biztosak, vajon hol is járnak pontosan, Hanka Banka úgy döntött, a legjobb az lesz, ha letáboroznak, és másnap mennek tovább az északi lanka felé. Ez pedig nagyon jó döntésnek bizonyult, mert ahogy beesteledett, hatalmas hófúvás kerekedett a hegyen, amit így már a sátor belsejében, összebújva vészelt át a két útitárs.

Reggel, amikor felébredtek, érezték, hogy kívülről a nap sugarai melegíteni kezdték a sátrat. Amikor kimerészkedtek a szabadba, vakítóan fehér táj tárult a szemük elé, és örömmel állapították meg azt is, hogy az este, a hóesés ellenére végül sikerült átérniük az északi lankára.

- Na hát! Ez csodaszép! A Párnahegyek csúcsai ilyen magasban még gyönyörűbbek, mint odalentről nézve. - lelkendezett Cicmerszon.

- És egyelőre ijesztő hangokat sem hallani. – mondta Hanka Banka, miközben végignézett a havas hegyoldalon. – Ott lent viszont mintha látnék valamit! Talán apró háztetők azok? – mutatott a mélységbe.

Cicmerszon és Hanka Banka nem tudta kivenni a távolból, hogy mi bújik meg odalent, csak abban voltak biztosak, hogy el kell jutniuk az északi lanka lábánál lapuló, hófödte, szűk kis völgybe. Azt remélték, hogy esetleg ott laknak a bölcsek, akiket Hajnal Hédi emlegetett. Vagy legalább valaki, aki útba tudja igazítani őket. Az eddig járt ösvénynek azonban pár lépés után vége szakadt, így a kislány és a macska kénytelen volt a havas sziklák között botorkálva lefelé ereszkedni. Útközben néha szem elől tévesztették a völgyet, megint máskor viszont újból feltűnt előttük. Aztán Cicmerszon egyszer csak megtorpant, és fülét hegyezve a mélység felé fordult.

- Te is hallod ezt, Hanka Banka? – fordult a kislány felé ijedten. – A völgy felől jön.

- Én nem hallok semmit. – rázta a fejét Hanka.

- Ez az az ijesztő morajlás, amiről Hédi mesélt! Talán mégsem volt olyan jó ötlet idejönni. – rezzent össze Cicmerszon.

- Menjünk egy kicsit közelebb, hátha akkor én is meghallom. – kérlelte a macskát Hanka Banka.

- Nincsen valami más megoldás? Miért muszáj még közelebb menni? Nincs nálad esetleg egy távcső? Vagy miért nem létezik mondjuk egy táv... halló... készülék? – hebegett Cicmerszon, ahogy egyre jobban eluralkodott rajta a félelem.

- De hát ez nagyszerű ötlet, Cicmerszon! Itt van nálad a sellőlánytól kapott csigaház? Azt mondta, a természet mindenféle hangja hallható benne! – örült meg a hirtelen jött ötletnek Hanka Banka. – Vegyük elő, és hallgassunk bele!

Miután előszedték a csomagjukból a sellőlány ajándékát, a fülükhöz tapasztották azt, és teljesen elképedve néztek egymásra.

- De hát ez csak nevetés hangja! És valamilyen vidám énekszó! Ezt hallod te is? – kérdezte Hanka Banka.

- A csigaházba hallgatózva igen. Viszont, ha elveszem a fülemtől, akkor továbbra is az ijesztő hang zúg. – mondta csodálkozva Cicmerszon.

- Ez nagyon érdekes. Az ének és a nevetés viszont egyáltalán nem hangzik veszélyesnek. Mit gondolsz, most már közelebb mehetünk? – tudakolta a kislány mosollyal az arcán.

Cicmerszon bólintott, és azzal folytatták az útjukat a hegyoldalon lefelé. Nemsokára Hanka is hallani kezdte az rémisztő hangokat. Hogy megnyugodjon, a füléhez emelte a csigaházat, és máris bátrabban lépdelt előre. Aztán amikor egy nagyobb szikla miatt éppen megint eltűnt a szemük elől a völgy, és azon tanakodtak, merre is kellene továbbmenni, megint hallottak valamit, ami viszont már szabad füllel is kivehető volt.

- Szervusztok! Paplanzugot keresitek? – érdeklődött a csilingelő hang.

A két jó barát körbefordult, de sehol sem találták a hang forrását.

- Itt vagyok fent! – szólt megint valaki.

Erre Hankáék felnéztek az égre, és észrevették a kis fehér tollpihét, ami egy lágy fuvallaton szállingózott feléjük éppen a fejük felett. Csodálkozva nézték, ahogyan szinte súlytalanul lubickol a levegőben, majd végül szemmagasságba ereszkedik.

- Pehely Panni vagyok, itt lakom nem messze. Paplanzugot keresitek? – tette fel újra a kérdést a kis tollpihe.

- Én Hanka Banka vagyok, ő pedig a barátom Cicmerszon. Mi a barátainkat keressük. Négy Álmodozót, aki nemrég errefelé járhatott. A völgybe próbálunk eljutni, hátha ott vannak. – mutatott a hegy lábának irányába Hanka.

- Ismerem őket, csodás párnacsatázók! Paplanzugban vannak a többi Pihével, odalent a völgyben. – mondta Pehely Panni.

- Oda tudsz vezetni minket esetleg? – érdeklődött Cicmerszon.

- Persze, csak gyertek utánam. – mutatta az utat a kis tollpihe. – Arról a nagy szikláról indul a Hólabda áramlat, ami egyenesen a falunkhoz repít minket. Szálljatok fel rá ti is! Csak ugorjatok fel a magasba, és az fuvallat felkap majd titeket.

- Én nem vagyok benne biztos, hogy minket is elbír a szellő. – mondta kétkedve Hanka.

- Csak bízzatok bennem! Úgy ismerem a Párnahegyeket, mint senki más! – kuncogott Pehely Panni, majd elemelkedett a szikláról, és már repült is a völgy felé.

Hanka Banka és Cicmerszon összenéztek, megfogták egymás kezét, majd felugrottak olyan magasra, amilyenre csak tudtak, lám, egyenesen a Hólabda áramlatra. Az gyengéden felkapta őket a levegőbe, és jobbra-balra vitorlázva lerepítette őket Paplanzugba, akár egy puha, láthatatlan repülő szőnyeg.

- Hát itt vagytok! – fogadta boldogan a falu szélén a földet érő Cicmerszont és Hanka Bankát Pehely Panni. – Szóltam a barátaitoknak is. Mindjárt itt lesznek.

- Jaj, de jó! Már hetek óta várják őket otthon. Mikor érkeztek ide? – örült meg a hírnek Cicmerszon.

- Nem is tudom, mintha mindig is itt lettek volna velünk. Tudjátok, itt nálunk másként érzékelhető az idő. Például párnacsata közben csak úgy repül. – magyarázta Paplanzug titkait nevetve a tollpihe.

A beszélgetés közben Cicmerszon felfigyelt a falu irányából jövő nevetésre és az énekszóra, melynek foszlányait korábban a csigaházban hallották. Ha jól értette, valahogy így szólt:

"Szárnyal a pihe, hullik a hó,

Párnacsatázni, haj, de jó!

Libben a pihe, hullik a hó,

Énekelni, juj, de jó!"

- És az ijesztő hang? Annak mi a magyarázata? – érdeklődött a macska.

- A Hólabda áramlat felfelé felkapja a völgyből az énekünket, amit a hegycsúcsok között fújó vadabb szelek eltorzítanak. Nincs itt semmi, amitől félni kellene. – nyugtatta meg újdonsült ismerőseit Panni. – Mi csak dalolunk, párnacsatázunk, hógolyózunk, és jól érezzük magunkat.

Alighogy a mondandója végére ért a kis tollpihe, Hanka Banka meglátta a feléjük közeledő nevetgélő Villám Antit, Zsebkét, Lincsit és Félixet, akik mindannyian egy-egy párnát szorongattak a kezükben.

- Csak hogy végre megvagytok! – szólította meg őket.

- Csak hogy? De hát csak most érkeztünk! Gyertek ti is játszani! Olyan kedvesek a Pihék! – invitálta kedélyesen Hankáékat egy párnacsatára Villám Anti.

- Már hetek óta itt vagytok! Mindenki értetek aggódik Holdvölgyben. – világosította fel az időzavarba került Álmodozókat Cicmerszon.

- Hetek óta? Az nem lehetséges... éppen csak elkezdtünk játszani. – rázta a fejét hitetlenkedve Zsebke.

- A barátaitoknak igaza van. Itt Paplanzugban másként jár az idő. De nyugodtan maradjatok még, mindig örülünk az új játszópajtásoknak. – csilingelte Pehely Panni.

- Köszönjük Panni, de jobb lesz, ha Antiék most nekivágnak a hazaútnak, hogy a többi Álmodozó megnyugodjon. – mondta Hanka Banka. – Nekünk viszont még indulás előtt van egy kis dolgunk. – tette hozzá.

Anti és Félix egy kicsit vonakodva indultak el, mert nagyon belejöttek a párnacsatázásba, de ahogy egyre távolabb kerültek a falutól és a Pihéktől, elkezdték érezni, mennyire el is fáradtak az elmúlt napokban. Talán mégis jó ötlet hazamenni, gondolták. Lincsi és Zsebke pedig annyira megijedt a Paplanzugban uralkodó időtlen időtől, hogy szinte futottak Pehely Panni után, aki a hazafelé repítő fuvallat felszállóhelyére vezette őket.

- Itt ugorjatok fel, amilyen magasra csak tudtok, és a Hólabda áramlat egészen az északi lanka tetejére röptet titeket. Ott pedig majd látjátok már a déli lankára vezető ösvényt. – magyarázta Panni.

 – De azért, ne feledjetek el minket! Ritkán vannak vendégeink, szívesen látunk titeket bármikor!

- Köszönjük Panni! Köszönjük! – mondta kánonban a négy megkerült Álmodozó, majd szökkentek egy hatalmasat, és már repültek is a Párnahegyek csúcsai felé.

Hanka Banka és Cicmerszon az égre meredve figyelte, ahogy társaik felemelkedtek, majd egyre csak távolodtak. Végül, amikor már nem látták őket, újra Pannihoz fordultak.

- Mondd csak, kicsi Pihe, ti vagytok Álomfölde bölcsei? Akikről a legendák szólnak? – kérdezte Hanka Banka.

- Legendák szólnának rólunk? Nahát! Erről nem tudok. De azt hiszem, tudom, hogy kiket kerestek. Csakis a sziklamanókról lehet szó. – mondta elgondolkodva Panni.

- El tudsz minket vezetni hozzájuk? – tudakolta Cicmerszon. – Segítséget szeretnénk kérni tőlük.

- Hát hogyne! Úgyis régen repültem arrafelé. Pedig az Üstökös áramlaton igazán mókás repülni! – mondta lelkendezve a tollpihe.

Cicmerszon és Hanka Banka ezután alig bírta tartani a lépést a nagy hóban Pannival, aki dudorászva lebegett az égen, egyik fuvallatról a másikra szökkenve, mígnem végre elérte azt az egyet, ami annyira erős volt, hogy Hankáékat is fel tudta emelni.

- Innen indul az Üstökös áramlat. Ha készen álltok, csak sétáljatok az elé a nagy szikla elé. A fuvallat majd felkap titeket. Ez egy kicsit rázósabb, mint a Hólabda, úgyhogy jobb lesz, ha megfogjátok egymás kezét repülés közben. Odafent találkozunk! – magyarázta Panni, majd elrugaszkodott, és rögtön tova is szállt a két Álmodozó szeme elől.

Cicmerszon ezután megszorította Hanka Banka kezét, összeszorította a fogait, és Hankával együtt odalépett a nagy szikla elé, ahol fel is kapta őket az áramlat. Ahogyan Panni mondta, az Üstökös nem kínált olyan kényelmes utazást, mint a Hólabda, de még a kisebb rázkódások ellenére is tudtak gyönyörködni a magasban a Párnahegyek csodálatos vonulataiban. Aztán egyszer csak úgy tűnt, az Üstökös gyengülni kezdett, mígnem egy havas fennsík felett teljesen elvesztette az erejét, és a friss hóba ejtette Hankáékat. Miután leporolták magukat, észrevették Pehely Pannit is, aki már a sziklamanóval beszélgetett.

- Nahát, azt hittem sosem értek ide. Azt hiszem, a súlyotok miatt sokkal lassabban tudtok repülni. – állapította meg Panni. – Ő itt Sziklaapó. Ők pedig itt az új barátaim, Hanka Banka és Cicmerszon. Ha jól értettem, Álmodozók. – mutatta be egymásnak az egybegyűlteket a kis tollpihe.

- Köszönjük, hogy idevezettél minket Panni! Üdvözlünk, Sziklaapó! – kezdte a mondandóját Hanka Banka, miközben végignézett a sziklamanón.

Ha Hanka nem látta volna Pannit a sziklamanóhoz beszélni, akkor talán észre sem vette volna. Sziklaapó ugyanis pont úgy nézett ki, akár bármelyik másik szikla a hegyen, hatalmas hósipkával a fején. A fennsíkot borító hóból éppen csak a tompa orra hegye és a szemei látszottak ki. Aztán egyszer csak hatalmasat ásított, kicsit megrázta hószakállát és bölcs tekintetét a jövevényekre emelte.

- Valóban Álmodozók vagyunk. – folytatta Hanka. – Azért jöttünk, mert úgy tartják, Álomfölde bölcse vagy, és tudsz nekünk segíteni. Sajnos elromlott az Álmodozók Könyve, amiben a beosztásunk szerepel, és nem tudjuk, mihez kezdjünk.

- Álmodozók! Nahát, ezt is megértük, Anyó! - dörmögte Sziklaapó.

Hanka és Cicmerszon csak ekkor vette észre a második sziklamanót, aki a fennsík nyugati csücskében ébredezett éppen. Ő volt Sziklaanyó.

- Sosem jártak még errefelé Álmodozók, amennyire emlékezni tudok. – folytatta lassan, megfontolt hangon Sziklaapó. – Sejtettem, hogy történhetett valami, mert az utóbbi időben egyre több errefelé az álomrengés. Amikor rossz álmok suhannak át az éjszakán, megremegnek a Párnahegyek. Ha nagyon rosszra fordulnak a dolgok, egész Álomfölde is rengeni kezd majd, és akkor az egész világunk is veszélybe kerülhet.

- Mi nem éreztünk eddig semmit. És nem is gondoltuk, hogy ekkora baj kerekedhet ebből. – mondta ijedten Hanka Banka.

- Akkor talán még van időtök megtalálni a megoldást, de nem szabad késlekednetek. – figyelmeztette Hankáékat Sziklaapó. – Viszont nem a Könyv romlott el, az Álmok Őrével, a Holdherceggel történhetett valami, érzem minden kis kavicsomban. Ő felel az Álmodozók Könyvébe íródó beosztások varázslatáért.

- Álmok Őre? A Holdherceg? De hát erről nem is tudtunk eddig! Kicsoda ő? – néztek egymásra döbbenten Hanka Banka és Cicmerszon.

- Ő Álomfölde alapítóinak leszármazottja, aki az Álmodozók beosztásáért felel. Hosszú lenne most mindent elmesélnem nektek Álomfölde sok álomöltőnyi történetéről, így legyen elég annyi, hogy az Álmok Őreinek segítségével keltetek életre, ti, Álmodozók, a legfényesebb csillagokból. – folytatta Sziklaapó.

A két Álmodozó teljesen lenyűgözve hallgatta a sziklamanó beszámolóját. Közben pedig megannyi kérdés cikázott végig mindkettejük fejében Álomfölde történelme kapcsán. De tudták, hogy a legfontosabb most az, hogy megtalálják az Álmok Őrét, és ezzel megmentsék Álomföldét.

- Szóval a Holdherceget kell felkutatnunk. De vajon merre lehet és mi történhetett vele? – kérdezte Cicmerszon.

- Sajnos, még nekem sincs mindenre válaszom, kicsi Álmodozók. De a Kristályfolyóban talán megtaláljátok a megoldást. Ha a forrásánál belenéztek a víztükörbe, és erősen koncentráltok, meglátjátok benne azt, amit vagy akit kerestek. Tudom, sok kérdésetek lenne még, de nagyon elfáradtam, muszáj lehunynom a szememet egy időre. – mormogta maga elé már szinte félálomban a sziklamanó.

- Hálásan köszönjük Sziklaapó! És neked is Panni! Bárcsak meg tudnánk egyszer hálálni mindezt. – fordult a Pihe felé Hanka Banka.

- Ami azt illeti, valamiben tudtok segíteni. Sziklaanyót a legutóbbi álomrengés elsodorta a fennsík másik végébe. Sajnos én túl könnyű és gyenge vagyok hozzá, hogy visszagurítsam Sziklaapó mellé. – mondta Pehely Panni.

Hanka Banka és Cicmerszon erre odaszaladtak Sziklaanyóhoz, üdvözölték őt, és minden erejükkel gurítani kezdték Sziklaapó irányába. Jól kifáradtak, mire egészen közel került egymáshoz a két sziklamanó, de nagyon jó érzéssel töltötte el őket, hogy viszonozni tudták a segítséget.

- Köszönjük, kicsi Álomodozók! Jobban szeretünk így, egymás mellett szunyókálni. – mondta Sziklaanyó, majd ásított egy nagyot és Sziklaapó mellett ő is álomba szenderült

- Most már indulnotok kell! Legjobb lesz, ha újra felszálltok az Üstökösre. Ebből az irányból az északi lanka tetejére tart. Onnan pedig már ismeritek az utat. – magyarázta Pehely Panni. – Minden jót! És ne felejtsetek el minket! Ha minden jóra fordul, gyertek vissza hozzánk játszani! – búcsúzott végül a kicsi tollpihe.

- Ég veled Panni! – kiáltott a két Álmodozó, miközben újra megfogták egymás kezét, és ugrottak is fel a magasba, hogy az áramlat felkapja őket.

Repülés közben még hallották, ahogyan a másik irányba szálló Panni énekét feléjük sodorta a szél:

"Reppen a pihe, hullik a hó,

Jó barát az Álmodozó!"