I. fejezet - Budapest legjobb navigátora

- Bárcsak nekem is ilyen izgalmas életem lenne! - sóhajtott fel Soma egy takarókból épített sátorszerű bunker alatt, miután becsukta és magához ölelte kedvenc, piros bőrkötéses könyvét.

- Ahhoz néha ki kellene mozdulni a papírhalmok közül. - szúrt oda neki Artúr, miközben éppen egy illatos camambert falatot tömött a szájába. - Kint vár az igazi élet, nem a sátrad alatt! - folytatta csámcsogva.

- Ezek nem papírhalmok! Hanem Nagypapus naplói! Te is elolvashatnád őket! - mordult fel sértődötten Soma. - És szoktam kint is járkálni! - tette hozzá végül félszegen.

Soma és Artúr a budapesti Bartók Béla úton éltek, egészen pontosan a 29-es szám alatt álló épület alagsorában. Az egérlaknak - merthogy hőseink bizony egerek - két bejárata volt, egy az utca felől, egy rég nem használt telefonfülke takarásában, egy másik pedig az épület belső udvarának egyik eldugott szegletében. A kettő ajtó között egy hosszú folyosó húzódott - melyet még Nagypapus vájt ki megannyi évvel ezelőtt -, onnan pedig jobbra és balra nyíltak a Cin Cin család tagjainak szobái, a fürdőszoba, a konyha, na és persze az éléskamra. Soma nem különösebben rajongott a városi életért, ki nem állhatta a hangosan dudáló autókat, a járdán száguldozó bicikliseket és rollerezőket, meg úgy egyáltalán a nagy nyüzsgést. Mígnem egyszer Apa oda nem adta neki Nagypapus régi naplóit, Soma pedig azokat elolvasva rá nem jött, hogy milyen izgalmas is lehet itt élni. Nagypapus aprólékosan lejegyezte a Bartók Béla úton álló épületekhez fűződő összes kalandját, melyek közül a legérdekesebbeket természetesen a 29-es szám alatt lakó gróf urasággal élte meg.

- Igen, igen, tudom, a gróf volt a legjobb barátja, ketten körbejárták a világot, és mindenfélét felfedeztek, cin, cin, cin... - gúnyolódott Artúr. - Már persze ha ebből bármi is igaz volt. Miért lett volna egy gróf barátságban éppen egy egérrel?

- Mert Nagypapus bárhova befért, ahova a gróf nem, így biztosan a hasznát vette a sok titkos küldetés során, ráadásul a naplóiból ítélve roppant szórakoztató társaság lehetett. - magyarázta Soma. - Egyébként pedig nekünk is van ember barátunk, Mici néni.

- Mici néni nem a barátunk. Megtűr minket, mert mozgásban tartjuk a kövér macskáit. Sajtot is csak azért tesz nekünk ki mindig az ajtó elé, hogy fittek legyünk és tudjunk futni a macskák elől. Bár előlük mondjuk elég elsétálni is. Cicó és Virgonc... hát mikor volt az a macska utoljára virgonc? - hahotázott Artúr.

A folyosón sétálva Anya meghallotta a nagy nevetést, és benyitott a fiúk szobájába.

- Hát ti még mindig itt bent vagytok? Ebben a szép időben? Egész héten szakadt az eső, most itt a lehetőség kimenni a jó levegőre és ott játszani! - mondta kedvesen. - Soma drágám, kint is tudsz tovább olvasni! De örülnék neki, ha néha egy kicsit megmozgatnád a csülkeidet is! Artúr, menj te is az öcséddel, nézzetek szét az utcán! - szólt a két testvérhez.

- Anya, mondtam már, hogy szólíts Trappnak! Az Artúr olyan ódivatú név, folyton szekálnak érte a többiek az utcában. A Trapp sokkal vagányabb! - morgott Artúr.

- Nos, akkor legyen Trapp! Kivinnéd a szabad levegőre kérlek kicsit az öcsédet, kedves Trapp? Délre sajtos makarónit készítek, de addig meg ne lássalak titeket idebent, Trapp! - mosolygott Anya, majd színlelt szigorral az arcán az ajtó felé tessékelte a fiait.

Soma Nagypapus történeteit olvasva elméletben egészen megbarátkozott a városi élet gondolatával, de hogy valóban ki is dugja az orrát az utcára... nos az már egy másik történet volt. Így aztán kelletlenül letette a piros könyvét a komódra, felhúzott egy pulóvert, és az orrát lógatva elindult Artúr után a hosszú folyosón, egyenesen az utcai kijárat felé.

- Nem értem, miért kell kimennünk arra a koszos és hangos utcára. - duzzogott.

- Ne morogj már, hátha történik végre valami izgalmas is veled! Itt bent biztosan nem fog! - mondta a bátyja, majd kinyitotta a kis barna, boltíves faajtót, és kiszaladt a telefonfülke alatt a járdára. - Tádááám! Látod, már kint is vagyunk! Gyere utánam, mutatok valami izgalmasat! - intett a testvérének.

Artúr az házból kilépve jobbra indult el a Bartók Béla úton, és az épületek fala és a járdát az autóúttól elválasztó virágágyások között cikk-cakkban futkározva haladt előre. Nagyon jó szórakozásnak tartotta, hogy éppen akkor slisszoljon át az egyik oldalról a másikra, amikor gyalogosok jöttek szembe, akik közül persze a gyengébb idegzetűek hangosan sikítva menekültek el ez egérke elől.

- Ugye megmondtam, hogy milyen mókás idekint?! - kiáltotta a járda közepéről Somának, aki éppen egy virágláda mögött bujkálva várta reszketve, hogy egy nagyobb járókelőcsoport végre elmenjen az útból, és ő pedig követni tudja a testvérét.

- Szerintem ebben semmi vicces nincsen. Olyan sokan vannak itt. Nem félsz, hogy egyszer valaki fellök? Vagy mondjuk... rád tapos? - kapott a fejéhez Soma ijedten már a gondolattól is.

- Semmi ilyesmi nem fordult még meg a fejemben. Eszemben sincs folyton félni. - rázta a fejét Artúr, majd körbenézett a járdán. - És még éppen csak hogy eljöttünk otthonról! De ha ennyire félsz idekint, akkor menjünk be egy épületbe. Most tiszta a levegő, sehol egy gyalogos, fussunk oda ahhoz a házhoz! - mutatott a 31-es szám alatti nagy barna ajtóra.

Soma végül nyelt egy nagyot és minden bátorságát összeszedve, szinte teljesen csukott szemmel rohant át a járdán az ajtóhoz, ahol Artúr már türelmetlenül várta.

- Csakhogy végre... Gyere, körbe vezetlek! Úgy olvastam, hogy ebben a házban lakott a magyar motor- és autógyártás úttörője. - mutatott az épületre akár egy idegenvezető.

- Te mégis olvastad Nagypapus naplóit? - csillant föl Soma szeme.

- Dehogy, csak a táblát a falon! - biccentett felfelé az emléktáblára Artúr. - Viszont van ebben a házban valami sokkal izgalmasabb is. Méghozzá a bűvészbolt!

- Nem igazán érdekelnek a bűvésztrükkök. Nem mehetnénk inkább mégis haza? - rimánkodott Soma.

- A bűvésztrükkök engem sem hoznak lázba, de az eladófiú táskájából csentem el egyszer életem eddigi legfinomabb sajtosszendvicsét. És most megnézzük, hogy ma is van-e nála valami finom falat! - mondta Artúr, miközben már be is szuszakolta magát a bűvészbolt résnyire nyitva felejtett ajtaja és a fal között.

- De hát Anya vár minket otthon a sajtos makarónival! - motyogta maga elé Soma, aki ahhoz azért túlságosan félt, hogy egyedül maradjon az utcán, így végül bátyja után eredt.

Az üzlet polcai tele voltak mindenféle színes kártyacsomagokkal és egyéb bűvészkellékekkel, de Artúrt ezek egyáltalán nem izgatták. A legérdekesebb tárgy ugyanis az egyik sarokban feküdt a földön, a falnak támasztva. Egy lila hátizsák volt az, lehúzott cipzárral, belőle pedig egy uzsonnászacskó csücske kandikált ki.

- Ott van! - suttogta Somának, aki szorosan követte bátyját a fal mellett. - Időben jöttünk, még nem ette meg! Gyerünk, nézzük meg, hogy milyen mennyei szendvics vár ránk! - dörzsölte össze a két tenyerét Artúr.

- De én nem is vagyok éhes. És mi lesz, ha meghallanak? Nekem ez túlságosan veszélye... - kezdett bele a válaszba Soma, de aztán észrevette, hogy miközben bátyja már az uzsonnászacskót rángatja ki a hátizsákból hangosan zörögve, a boltosfiú fülelni kezd és elindul a zaj irányába. - Artúr! Artúr! Gyere onnan! Jaj, most mi lesz? Artúr! - jajveszékelt Soma.

A boltosfiú már majdnem odaért a táskához, amikor végre Artúr is észrevette a veszélyt. A kisegér, amilyen gyorsan csak tudott, iszkolni kezdett az ellenkező irányba, és elbújt az első lehetséges helyen, ami szembe jött: beleugrott egy poros fekete cilinderbe, ami az egyik polc alatt feküdt a takarásban, láthatóan mindenki által elfeledve. Az eladófiú közben odaért a hátizsákhoz, de nem talált ott semmi furcsát, így megvonta a vállát, majd fogta a zacskót, kiszedte belőle a szendvicset, és jókorát harapott belőle. Tényleg finomnak tűnt! Soma az egész jelenetet egy asztal lába mögül nézte végig, ahová a fal mellől vonult fedezékbe. Aztán ugyanott várta hiába, hogy bátyja előbújjon a cilinderből és végre hazamehessenek megenni Anya híres sajtos makaróniját. Hosszú percek teltek el, de a testvérét rejtő fejfedő mozdulatlanul feküdt tovább a padlón, és nem történt az ég világon semmi sem. Azaz éppen csak annyi, hogy egyszer csak kinyílt a bolt ajtaja és egy csapatnyi kisgyerek viharzott be az utcáról, óriási zajjal. Soma erre összerezzent és félelmében odaszaladt a cilinderhez. Most már tényleg csak az járt a fejében, hogy kijusson innen, és megfogadta, hogy ha ez megtörténik, bizony ő soha többet nem hagyja el a szobáját.

- Artúr! Gyere már! Menjünk haza! Félek és éhes vagyok! - suttogta, miközben a cilinder porlepte peremébe kapaszkodva annak sötétbe burkolódzott belsejét fürkészte. Válasz azonban nem érkezett. - Ugyan, Artúr, kérlek, most ne szórakozz velem! Tényleg félek! - folytatta rimánkodva.

Miután Artúr továbbra sem válaszolt, Soma nagyot sóhajtott, majd kénytelen-kelletlen elkezdett belemászni a cilinderbe.

- Egyáltalán nem vagy megértő! De rendben van, utánad megyek, és aztán együtt hazaindulunk! - morogta maga elé, miközben mancsaival a kalap peremébe kapaszkodva már annak belső oldalán lógott, hosszú farkincájával pedig a cilinder alját próbálta kitapogatni sikertelenül.

A kisegér éppen azon morfondírozott, hogy kívülről egyáltalán nem tűnt ilyen mélynek ez a kalap, amikor az egyik mancsa egyszer csak megcsúszott, és nem tudta tovább tartani magát a cilinder peremén. "Sebaj, legalább gyorsabban leérek az aljára." - gondolta esés közben, ami egyhamar váratlan fordulatot vett.

Soma ugyanis megállíthatatlanul zuhanni kezdett lefelé, körülötte a kalapban pedig időközben világosság gyúlt, és mindenféle szikrák és elmosódott fénycsóvák villództak, kijelölve a további útirányt. A kisegérnek még ideje sem volt felfogni, hogy mi történik, amikor egyszer csak földet ért.

- Jobbra sodrós négyes! - kiabálta ekkor valaki Somának, aki a landolás után még éppen csak résnyire merte nyitni a szemeit, hogy leellenőrizze, vajon ép bőrrel és végtagokkal úszta-e meg az esést. - Tekerd már el a kormányt, Soma! - hangzott a felszólítás most már még hangosabban.

Az egér szemei erre felpattantak és döbbenten állapította meg, hogy a cilinder alja helyett egy versenyautó volánjánál ül, és a kormányt szorongatja bénultan, miközben az ablakban szélsebesen húz el mellette a táj.

- Mi történik itt? - kiáltott fel rémülten.

- Csak annyi, hogy mindkettőnket kicsinálsz! - üvöltötte valaki az anyósülésről, majd végül elrántotta a kormányt jobbra. - Vezetned kell, gyerünk már! Üldöznek minket!

Soma ekkor jobbra pillantott és legnagyobb meglepetésére Artúrt látta meg maga mellett a versenyautó kagylóülésében, aki továbbra is hangosan kiabálva próbálta az égből pottyant sofőr tudtára adni, hogy jó lenne, ha végre kormányozni kezdené az autót.

- Artúr? Mi ez az egész? De hát én nem tudok autót vezetni! És kik üldöznek? Ugye csak álmodom? - siránkozott Soma, miközben mancsai még mindig mereven a kormánykereket szorították.

- Fogalmam sincs, mi történik! Percek óta ülök itt egyedül egy száguldó autóban, és nem tudtam átmászni a volánhoz. Most végre itt vagy, fogod a kormányt, úgyhogy kérlek használd! Csak tekerd el jobbra vagy balra, amikor jön a kanyar! - ripakodott rá Artúr ismét a testvérére.

- Rendben, rendben! Megpróbálom! - hebegte Soma, majd egyszer csak felkiáltott. - Te jó ég, valaki szalad felénk! Egy zászlóval! Most mi legyen? Artúr! Mit tegyek?

- Az egy kockás zászló! Taposs a fékre! A bal oldali pedál az! - ordította Artúr, de amikor észrevette, hogy egyre csak gyorsulnak, újra felkiáltott. - Soma! A másik bal!

A véletlen gázadás után Soma teljes erőből a fékpedálra taposott, az autó pedig kerekeit csikorgatva centikre a kockás zászlót lengető egér előtt állt meg. Soma és Artúr a hirtelen megállástól először előre lendültek, majd a biztonsági övek visszarántották őket az üléseikbe. Kigúvadt szemekkel, döbbenettel az arcukon próbálták felfogni, hogy mi is történt velük az elmúlt percekben. Soma éppen a testvére felé fordult volna, hogy rázúdítsa a fejében időközben összegyűlt összes kérdést, amikor valaki kopogtatni kezdett az ablakon és kezével tekerő mozdulatot imitált.

- Ez... ez most azt akarja, hogy nyissam ki? - dadogta Soma.

- Igen, ez az ablak letekerésének egyezményes jele. - vágta rá Artúr. - Nyisd ki! Hátha megtudjuk tőle, mi folyik itt!

Alighogy Soma letekerte az ablakot, óriási hangzavar támadt. A két kisegér ekkor vette észre, hogy az autót teljesen körbekerítették, és mintha mindenki be akarna jutni. Vagy inkább ki akarná szedni őket onnan? Vakuk kezdtek villanni, és kérdések záporoztak feléjük mindenfelől.

- Milyen érzés újra nyerni?

- Egérhegyi Soma, a bajnok! Mit érez most?

- Mit gondol, mi lesz a nyeremény?

- Milyen navigátor Trapp?

- Mit fog kívánni, ha megtalálja a kincset?

Soma és Artúr csak kapkodták a fejüket a kérdések hallatán, s közben egyik riporterről a másikra pillantottak értetlenül.

- Várjunk csak! Trapp? Na, ők legalább tudják a nevemet! - állapította meg elégedetten Artúr. - De ki lehet az az Egérhegyi Soma? - vakarta meg a fejét.

A rejtély pedig hamarosan megoldódott, ugyanis egy cilinderes egér kinyitotta az autó vezetőoldali ajtaját és kirántotta belőle Somát, akinek rögtön a nyakába aggatta a győzteseknek járó babérkoszorút és még a kezébe is nyomott egy bögre hideg tejet.

- Egérhegyi Soma, kedves hölgyeim és uraim! A bajnok! - kiáltott fel az ismeretlen, majd a feje fölé dobta a kalapját. Ebből aztán kiesett egy boríték, melyet hajlongva átnyújtott Somának.

A kisegér persze semmit sem értett abból, ami körülötte történt. Kővé dermedve állt a koszorúval a nyakában a tömeg közepén, és közben szemével Artúrt, vagyis Trappot fürkészte. Mi a fene történik itt? Artúr mindeközben az első sokkon túl jól megfürdött a hirtelen jött népszerűségben, interjúkat adott és fotókhoz pózolt. Hiszen mégiscsak Trapp Budapest legjobb navigátora az újságírók szerint!